A véglények melankóliája

„Amikor az interjúkészítő arról kérdezi Krasznahorkait, hogy miért él részben Magyarországtól távol, Triesztben, akkor természetesen – és egyébként logikusan – a belpolitikára terelődik a szó. Orbán Viktor nemzeti-konzervatív kormányzása alatt az ország egyre inkább eltávolodott a Nyugattól, mondja Krasznahorkai, de aztán egy újabb kanyarral a magyar történelem felé vesszük az irányt. »Magyarországon az emberek elvesztették a gyökereiket«, teszi hozzá az író, emlegeti a tatárdúlást és a török uralmat is, majd oda jut, hogy »most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket«. »Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak veszteségekből áll«, mondja Krasznahorkai.

Az ember keresi a szót, keresi a hangot, de inkább keresi azt a beszélői pozíciót, ahonnan egy ilyen helyzetben hitelesen és érvényesen tud megszólalni.

Azt természetesen ismerjük, hogyan hajlítgatják kurzusok a maguk felé a történelmet, hogyan használják azt. Lehet ez ügyben kritikánk a lassan tizenöt éve kormányzó politikai erő felé is, de még mennyire, hogy lehet, azonban ízlelgessük azt az állítást, hogy a magyar történelem kizárólag veszteségek sorozata. Nem szívesen használok erős állító mondatokat, az nem áll jól egy ilyen szövegnek, de hát mit van mit tenni: amit Krasznahorkai állít, egész egyszerűen nem igaz, és túlmutat azon, hogy milyen szögből, hogyan ítéljük meg a magyar történelem kétségkívül zivataros évszázadait. Ez a mondat sajnos a merjünk kicsik lenni pusztító és nyomasztó torzképe.

»Ma Magyarországon már nincs remény« – folytatja Krasznahorkai László, és egy szélsőjobboldali tüntetést emleget, ahol, idézet az interjúból, »valaki egy plakátot tartott a kezében, amelyen az állt: Vegyétek vissza Trianont. Pedig Trianon egy párizsi kastély volt, semmi más, ahol a békeszerződést aláírták. Ennyire műveletlenek ma az emberek«. Sőt, hatalmas a »tanulatlan tömeg«, ahogy az interjú pár sorral lejjebb idézi az írót.”

Nyitókép: MTI/Marjai János

***